A versenyzéssel az a baj, hogy ha
az ember eleve a helyezésre hajtva vág bele, akkor igen hamar az
arcberendezésére pottyan, és jöhet a kiábrándultság, a csalódás. Ilyenkor aztán
mindenki hibás: a bírók ("mert lepontoztak a szenyák"), a tánctanár
("mert nem tanította meg azt, amit kell") a takarítónő ("mert
felmosott, és nem csúszott az a rohadt padló" vagy mert "nem
takarított, és csúszott az a rohadt padló..."), és még sorolhatnám
hosszasan.
A versenyzéssel kapcsolatban egy
dolgot nagyon fontos tudni: semmi másra nem alkalmas, mint a pillanatnyi forma
lemérésére. Természetesen ad egyfajta "állapotjelentést" a technikai
tudásról, és arról a "színészi képességről", amely az adott tánc
előadásához kell.
Van valami azonban, ami a
versenynél sokkal fontosabb: az út, ami az edzésen, a táncórán keresztül vezet
a táncversenyig, és amely lemondással, izzadsággal, verejtékkel van kikövezve.
Ennek megfelelően a verseny soha sem lehet cél, sokkal inkább egyfajta
"kötelező mellékterméke" a táncos technikai és szellemi fejlődésének.
Azt írtam, „kötelező”. Hogy
miért? Két okból. Egyfelől azért, mert a hosszú gyakorlások során majd
mindenkiben felébred a vágy, hogy megmutassa, s ez által lemérje a tudását,
tánctechnikai, és kvázi "előadói" képességeit. Hiszen minek az órákon
át történő gyakorlás, ha az ember nem mutathatja meg, mit tud?
Másfelől az ember, mint olyan, hiú teremtmény.
Táncos életében mindenki legalább egyszer szeretné átélni azt az érzést, amikor
csak neki szól a taps a dobogó legfelső fokán, mialatt a többiek elismerő,
avagy épp irigy tekintetekkel méregetik.
A dolog paradoxonja viszont abban van, hogy a
vágyott táncversenyzői siker elérése nem lehet a cél, csupán csak a célhoz
vezető út egyenes következménye. Ugyanis nem attól leszünk jó (vagy akár kiváló)
táncosok, mert a dobogó legfelső fokát megcélozva indulunk a versenyeken. Nem.
Hanem attól, hogy az edzéseken úgy táncolunk, hogy a lehető legjobban
koncentrálva, tudásunk legjavát nyújtva valósítjuk meg a tánctanár utasításait,
gyakoroljuk a táncokat, és csiszoljuk a tánctechnikai - és igen, a színészi! -
képességeinket.
Tehát, mi kell ahhoz, hogy valaki
jó versenyző legyen? Elsősorban az, hogy az illető – és ez most kicsit furcsa
lesz olvasni – ne akarjon az lenni! Ugyanis a túlzott győzni akarás nagy
elvárásokat generál, és egyúttal görcsössé is tesz. Persze ezt nagyon nehéz így
megvalósítani, mivel az emberben a táncórákon, a felkészülés alatt természetesen
ott motoszkál a gondolat: „Vajon jó lesz ez így? Elég lesz? Megfelel majd a táncversenyen?”
De akkor mi lehet a megoldás?
Hogyan készüljünk a versenyekre? Egyáltalán, akkor most kellenek-e a táncversenyek,
a megmérettetés, avagy sem?
Nos, a táncversenyen való
részvétel, mint olyan, bizonyos mennyiségű – és tegyünk hozzá: bizonyos
minőségű (és ez legalább olyan fontos) – tánccal eltöltött edzésidő után
szükségszerűen bekövetkező esemény.
„Jó, jó” – vetődhet fel most a
kérdés – „az előbb az lett leírva, hogy ne akarjunk táncversenyzők lenni! Meg
az is, hogy nem lehet kivédeni a táncórán azt a gondolatot, hogy versenyre
készülünk! Akkor most mi a megoldás? Van –e egyáltalán megoldás???”
A jó hír az, hogy van. Mégpedig a
következő: táncórán igenis, készüljünk a versenyre! Adjunk bele mindent a
tánctechnikák elsajátításába és kigyakorlásába. A táncóra minden percét
rendeljük alá a táncversenyre való felkészülésnek! A táncórán mi akarjunk az
elsők lenni: először érkezni, a legtöbbet gyakorolni, a legjobbnak lenni,
mindenkinél legjobban előadni a koreográfiát, legutoljára abbahagyni a
gyakorlást!
Amikor pedig eljön a táncverseny
ideje, és ott állunk a parketten, szépen felöltözve, és várjuk, hogy
megszólaljon a zene… Nos, akkor már nem kell foglalkoznunk semmivel. Nem kell
elsőknek lennünk. Csupán egyetlen dolgunk van, amint meghalljuk a zene első
taktusát: csak táncolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése