2012. február 10., péntek

Gondolatok a versenyzésről és a győzni akarásról


A versenyzéssel az a baj, hogy ha az ember eleve a helyezésre hajtva vág bele, akkor igen hamar az arcberendezésére pottyan, és jöhet a kiábrándultság, a csalódás. Ilyenkor aztán mindenki hibás: a bírók ("mert lepontoztak a szenyák"), a tánctanár ("mert nem tanította meg azt, amit kell") a takarítónő ("mert felmosott, és nem csúszott az a rohadt padló" vagy mert "nem takarított, és csúszott az a rohadt padló..."), és még sorolhatnám hosszasan.

A versenyzéssel kapcsolatban egy dolgot nagyon fontos tudni: semmi másra nem alkalmas, mint a pillanatnyi forma lemérésére. Természetesen ad egyfajta "állapotjelentést" a technikai tudásról, és arról a "színészi képességről", amely az adott tánc előadásához kell.

Van valami azonban, ami a versenynél sokkal fontosabb: az út, ami az edzésen, a táncórán keresztül vezet a táncversenyig, és amely lemondással, izzadsággal, verejtékkel van kikövezve. Ennek megfelelően a verseny soha sem lehet cél, sokkal inkább egyfajta "kötelező mellékterméke" a táncos technikai és szellemi fejlődésének.

Azt írtam, „kötelező”. Hogy miért? Két okból. Egyfelől azért, mert a hosszú gyakorlások során majd mindenkiben felébred a vágy, hogy megmutassa, s ez által lemérje a tudását, tánctechnikai, és kvázi "előadói" képességeit. Hiszen minek az órákon át történő gyakorlás, ha az ember nem mutathatja meg, mit tud?
 Másfelől az ember, mint olyan, hiú teremtmény. Táncos életében mindenki legalább egyszer szeretné átélni azt az érzést, amikor csak neki szól a taps a dobogó legfelső fokán, mialatt a többiek elismerő, avagy épp irigy tekintetekkel méregetik.

 A dolog paradoxonja viszont abban van, hogy a vágyott táncversenyzői siker elérése nem lehet a cél, csupán csak a célhoz vezető út egyenes következménye. Ugyanis nem attól leszünk jó (vagy akár kiváló) táncosok, mert a dobogó legfelső fokát megcélozva indulunk a versenyeken. Nem. Hanem attól, hogy az edzéseken úgy táncolunk, hogy a lehető legjobban koncentrálva, tudásunk legjavát nyújtva valósítjuk meg a tánctanár utasításait, gyakoroljuk a táncokat, és csiszoljuk a tánctechnikai - és igen, a színészi! - képességeinket.

Tehát, mi kell ahhoz, hogy valaki jó versenyző legyen? Elsősorban az, hogy az illető – és ez most kicsit furcsa lesz olvasni – ne akarjon az lenni! Ugyanis a túlzott győzni akarás nagy elvárásokat generál, és egyúttal görcsössé is tesz. Persze ezt nagyon nehéz így megvalósítani, mivel az emberben a táncórákon, a felkészülés alatt természetesen ott motoszkál a gondolat: „Vajon jó lesz ez így? Elég lesz? Megfelel majd a táncversenyen?”

De akkor mi lehet a megoldás? Hogyan készüljünk a versenyekre? Egyáltalán, akkor most kellenek-e a táncversenyek, a megmérettetés, avagy sem?

Nos, a táncversenyen való részvétel, mint olyan, bizonyos mennyiségű – és tegyünk hozzá: bizonyos minőségű (és ez legalább olyan fontos) – tánccal eltöltött edzésidő után szükségszerűen bekövetkező esemény.

„Jó, jó” – vetődhet fel most a kérdés – „az előbb az lett leírva, hogy ne akarjunk táncversenyzők lenni! Meg az is, hogy nem lehet kivédeni a táncórán azt a gondolatot, hogy versenyre készülünk! Akkor most mi a megoldás? Van –e egyáltalán megoldás???”

A jó hír az, hogy van. Mégpedig a következő: táncórán igenis, készüljünk a versenyre! Adjunk bele mindent a tánctechnikák elsajátításába és kigyakorlásába. A táncóra minden percét rendeljük alá a táncversenyre való felkészülésnek! A táncórán mi akarjunk az elsők lenni: először érkezni, a legtöbbet gyakorolni, a legjobbnak lenni, mindenkinél legjobban előadni a koreográfiát, legutoljára abbahagyni a gyakorlást!
Amikor pedig eljön a táncverseny ideje, és ott állunk a parketten, szépen felöltözve, és várjuk, hogy megszólaljon a zene… Nos, akkor már nem kell foglalkoznunk semmivel. Nem kell elsőknek lennünk. Csupán egyetlen dolgunk van, amint meghalljuk a zene első taktusát: csak táncolni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése