Ha buli, akkor Jive-ra fel!

Jive

Ütem: 4/4
Tempó: 40-46 ütem / perc

A Jive eredetét tekintve annyi egészen biztos, hogy Európába Amerikából került át, kialakulásának története viszont nagyon sokfelé ágazik. Európába az amerikai katonák hozták be a XX. században, az 1930-40-es években. De, hogy Amerikába kik által és hogyan került, az már korántsem ilyen egyértelmű.

  

Az egyik elmélet szerint a tánc eredetileg az Egyesült Államok délkeleti részén élő négerek tánca volt, ami megegyezett a floridai seminole indiánok háborús táncával. Az egyik nézet szerint a négerek az indiánoktól másolták a táncot, míg más elképzelés szerint az indiánok vették át a négerektől, akik Afrikából hozták magukkal a Jive-ot. Az utóbbi feltételezésnek nagyobb a valószínűsége, s ez esetben a jive szó az Afrika nyugati részén beszélt wolof nyelvből, a jev szóból eredeztethető, ami azt jelenti „ócsárlóan, becsmérlőn beszélni”.  A jive szó a néger szlengben is hasonló jelentéssel bír: túlzó, félrevezető, csalóka beszédre utal. Az angol szlengben a Jive szó módosított változata, a jibe is sértő beszédet jelent (emellett más jelentései is vannak, úgy mint fekete kereskedelem, marihuána, közösülés). Az angolban a szó mai köznyelvi értelme szerint a Jive annyi, mint hülyeségeket beszélni, dumálni. 

A szó etimológiája alapján (is) a tánc eredete feltételezhetően afrikai, a jive szó pedig a mai, köznyelvi értelmében bolond beszédet jelent.

De táncos tekintetben mit is értünk ma jive alatt? Elmondhatjuk, hogy ez egy általános kifejezés, amelyet alkalmazhatunk minden olyan táncra, amelyek a Lindy Hopból alakultak ki. Ebbe a körbe tartozik a Swing Boogie-Woogie, B-Bop, Le Bop, Rock 'n' Roll, Hustle, Hollywood Style, West Coast Swing, Push, Whip, Shag, Jitterbug-Jive, Disco-Fox – és még lehetne folytatni a sort, attól függően, hogy hol élsz, és mi a kedvenc zenéd. 

Ha a mai Egyesült Királyságban megkérdeznénk különböző embereket, hogy mit takar a jive kifejezés, akkor elég eltérő válaszokat kapnánk, attól függően, hol és milyen formában ismerkedett meg ezzel a tánccal. Ebben talán három fő vonalat különíthetünk el. Az egyik csoport, akik a társastáncon keresztül ismerték meg, tehát a mai nemzetközi latin-amerikai táncversenyekről ismert változatot értik alatta. Vannak azok, akik imádják ezt a fajta zenét, és azt a táncstílust, amit a II. világháború alatt hoztak be az amerikai katonák Európába - ezek volnának a Lindy Hop, Jitterbug, Jive, Rock 'n' Roll … stb. És vannak a táncklubokba járó modern jive kedvelői, amely tánc ismeretes még Ceroc, Le Roc vagy French Jive néven.

A jive, mondhatjuk, hogy egy stílus, amelynek számtalan változata ismert. Ahogy a zenei ízlés, úgy a tánc stílusa is folyamatosan változott, de mindvégig megőrizte alapvető struktúráját és általános vonzerejét.

Ha jive kezdetéhez szeretnénk visszanyúlni, a Lindy Hophoz kell tehát visszamennünk. Ezt 1927-ben nevezték először a nevén, amikor Harlemben a Breakaway és a Charleston ötvözetével létrehozták ezt az új táncot. Ez az új stílus nagyon népszerűnek bizonyult és igen hamar elterjedt. 

A Jitterbug név kb. 1934-ben vált ismeretessé, amikor Harry White (Cab Calloway együttesének a tagja) őrjöngő bogarakhoz hasonlította ezt a táncot (jitter = őrjöngő; bug = bogár), mire Edwin Swayzee (az együttes egy másik tagja) írt egy Jitterbug című dalt, amiből sláger lett, és igen nagy sikert hozott a bandának. Így íródott be a jitterbug szó a tánctörténetbe.

1956-ban, Amerikában, a Rock around the clock című filmben, amelyben Bill Haley azonos című slágerét is hallhatjuk, megkérdezik az egyik táncost, hogy mit táncolnak, mire azt mondja, hogy rock and rollt. Holott, nem táncoltak mást, mint amit addig Jitterbugnak hívtak. Az európaiaknak azonban nagyon tetszett ez a kifejezés, és elkezdték használni.

A tánc fejlődése gyakorlatilag követhetetlen, mert különböző helyeken, különböző irányba mozdult el. Az Egyesült Királyságban a 4/4 ütemű Jitterbug egy viszonylag egyszerű, improvizatív változata terjedt el, ahol a férfi nagyrészt egy helyben marad, és a nőt forgatva, engedi partnerét parádézni. Ugyanakkor Németországban és Franciaországban egy akrobatikus elemekkel tűzdelt, versenyszerű tánccá alakult. A versenytáncos Jive-ot, a korábbi táncoknak egy mérsékeltebb, szalonképesebb változatát pedig angol tánctanárok fejlesztették ki. 

A Jive-hoz kapcsolódó életérzés a vidámság, fiatalosság, temperamentum és tréfa, amelyet változatos, mozgalmas és játékos figurákkal, energikus tánccal fejeznek ki. 

Ha szeretnéd Te is megtanulni a Jive alapjait, akkor kattints IDE!

Gondolatok a versenyzésről és a győzni akarásról

A versenyzéssel az a baj, hogy ha az ember eleve a helyezésre hajtva vág bele, akkor igen hamar az arcberendezésére pottyan, és jöhet a kiábrándultság, a csalódás. Ilyenkor aztán mindenki hibás: a bírók ("mert lepontoztak a szenyák"), a tánctanár ("mert nem tanította meg azt, amit kell") a takarítónő ("mert felmosott, és nem csúszott az a rohadt padló" vagy mert "nem takarított, és csúszott az a rohadt padló..."), és még sorolhatnám hosszasan.

A versenyzéssel kapcsolatban egy dolgot nagyon fontos tudni: semmi másra nem alkalmas, mint a pillanatnyi forma lemérésére. Természetesen ad egyfajta "állapotjelentést" a technikai tudásról, és arról a "színészi képességről", amely az adott tánc előadásához kell.

Van valami azonban, ami a versenynél sokkal fontosabb: az út, ami az edzésen, a táncórán keresztül vezet a táncversenyig, és amely lemondással, izzadsággal, verejtékkel van kikövezve. Ennek megfelelően a verseny soha sem lehet cél, sokkal inkább egyfajta "kötelező mellékterméke" a táncos technikai és szellemi fejlődésének.

Azt írtam, „kötelező”. Hogy miért? Két okból. Egyfelől azért, mert a hosszú gyakorlások során majd mindenkiben felébred a vágy, hogy megmutassa, s ez által lemérje a tudását, tánctechnikai, és kvázi "előadói" képességeit. Hiszen minek az órákon át történő gyakorlás, ha az ember nem mutathatja meg, mit tud?

 Másfelől az ember, mint olyan, hiú teremtmény. Táncos életében mindenki legalább egyszer szeretné átélni azt az érzést, amikor csak neki szól a taps a dobogó legfelső fokán, mialatt a többiek elismerő, avagy épp irigy tekintetekkel méregetik.

 A dolog paradoxonja viszont abban van, hogy a vágyott táncversenyzői siker elérése nem lehet a cél, csupán csak a célhoz vezető út egyenes következménye. Ugyanis nem attól leszünk jó (vagy akár kiváló) táncosok, mert a dobogó legfelső fokát megcélozva indulunk a versenyeken. Nem. Hanem attól, hogy az edzéseken úgy táncolunk, hogy a lehető legjobban koncentrálva, tudásunk legjavát nyújtva valósítjuk meg a tánctanár utasításait, gyakoroljuk a táncokat, és csiszoljuk a tánctechnikai - és igen, a színészi! - képességeinket.

Tehát, mi kell ahhoz, hogy valaki jó versenyző legyen? Elsősorban az, hogy az illető – és ez most kicsit furcsa lesz olvasni – ne akarjon az lenni! Ugyanis a túlzott győzni akarás nagy elvárásokat generál, és egyúttal görcsössé is tesz. Persze ezt nagyon nehéz így megvalósítani, mivel az emberben a táncórákon, a felkészülés alatt természetesen ott motoszkál a gondolat: „Vajon jó lesz ez így? Elég lesz? Megfelel majd a táncversenyen?”

De akkor mi lehet a megoldás? Hogyan készüljünk a versenyekre? Egyáltalán, akkor most kellenek-e a táncversenyek, a megmérettetés, avagy sem?

Nos, a táncversenyen való részvétel, mint olyan, bizonyos mennyiségű – és tegyünk hozzá: bizonyos minőségű (és ez legalább olyan fontos) – tánccal eltöltött edzésidő után szükségszerűen bekövetkező esemény.

„Jó, jó” – vetődhet fel most a kérdés – „az előbb az lett leírva, hogy ne akarjunk táncversenyzők lenni! Meg az is, hogy nem lehet kivédeni a táncórán azt a gondolatot, hogy versenyre készülünk! Akkor most mi a megoldás? Van –e egyáltalán megoldás???”

A jó hír az, hogy van. Mégpedig a következő: táncórán igenis, készüljünk a versenyre! Adjunk bele mindent a tánctechnikák elsajátításába és kigyakorlásába. A táncóra minden percét rendeljük alá a táncversenyre való felkészülésnek! A táncórán mi akarjunk az elsők lenni: először érkezni, a legtöbbet gyakorolni, a legjobbnak lenni, mindenkinél legjobban előadni a koreográfiát, legutoljára abbahagyni a gyakorlást!

Amikor pedig eljön a táncverseny ideje, és ott állunk a parketten, szépen felöltözve, és várjuk, hogy megszólaljon a zene… Nos, akkor már nem kell foglalkoznunk semmivel. Nem kell elsőknek lennünk. Csupán egyetlen dolgunk van, amint meghalljuk a zene első taktusát: csak táncolni.

Cha-cha-cha avagy férfi és nő macska-egér játéka

Cha-cha

Ütem: 4/4

Tempó: 32-34 ütem percenként

A cha-cha egy Kubából származó latin-amerikai tánc, de eredete illetve más táncokkal való kapcsolata miatt nem csak Kubához, hanem egyéb latin-amerikai országokhoz, sőt, Afrikához is köthető. (A mambo őse, amelyből a cha-cha is származik, például afrikai törzsek rituális táncaiban keresendő.)

A cha-cha (eredetileg cha-cha-cha) a mambóból és rumbából alakult ki, de a zenei stílusra hatott az amerikai jazz, ezen belül az amerikai swing zene is. 

Az 1940-es években egyre több, különböző európai és amerikai országból származó turista kereste fel a népszerű nyaralóhelyeket Kubában és Havannán, ahol nagy népszerűségnek örvendtek a latin-amerikai táncok. Az ide látogatók hazavitték ezeket a saját országaikba. A jazz és az afro-kubai ritmusok összekeveredésével új táncok jöttek létre, mint például a mambo.

Az 1950-es években jött létre és vált népszerűvé a cha-cha. A zene kialakulását Enrique Jorrín (1926-1987), egy havannai zeneszerző és hegedűművész nevéhez szokás kötni, aki 1953-ban egy kicsit gyorsan játszotta a mambót. Mivel ez nem aratott túl nagy sikert, megalkotta a mambo-cha-cha-chát, a kubai hivatalos tánc, a danzón negyedik ütemének a szinkópálásával. Erre a jól megkülönböztethető ritmusra kezdtek el az emberek táncolni. A cha-cha-cha zenében ezt hívják triolának, amit a táncban a„triple steppel”, azaz három rövid lépéssel (cha-cha-chával)  fejeznek ki. A zenében szerepel még két lassú ütem, amit kettő-háromra táncolunk, a csípő aktív használatával. A zenei ütem 4/4, számolása „két-há, cha-cha-cha”, vagy „két-há, négy-és-egy”.

Ez a tánc először Észak-Amerikában terjedt el, és vált divattánccá, majd Európában is hamar tért hódított, olyannyira, hogy nem csupán egy mai napig közkedvelt társastánc, hanem 1961 óta ott találhatjuk a versenytáncok között is.

A cha-cha táncolható autentikus kubai zenére, latin pop vagy latin rock zenére.

A cha-cha-cha ritmust, hogy néhány példát említsünk, felfedezhetjük Jennifer Lopez, Marc Anthony, Carlos Santana egyes dalaiban, de ott találhatók az aktuális disco slágerekben is. 

A cha-cha egy gyors, lendületes, vidám tánc, amelyben a szerelmi kapcsolat kezdeti szakasza, a férfi és a nő macska-egér játéka, a flört és a csábítás jut kifejezésre. 

Ha szeretnéd Te is megtanulni a cha-cha-cha alapjait, akkor kattints IDE!

Te hogy viszonyulsz ehhez a tánchoz? Mennyire szereted?

Versenyezni vagy nem versenyezni?

Versenyezni, vagy nem versenyezni – ez itt a kérdés…

S ha ezt a kérdést egyszer már feltettük magunkban, nem szabadulunk tőle, az nem is fog minket békén hagyni, ott fog motoszkálni, míg meg nem válaszoljuk. Hiszen, biztosan oka volt, hogy felmerült. De hogyan döntsük el? 

Amikor az ember elkezd táncolni, nagyon sokféle célja, oka lehet. Lehet, hogy csak egy kis laza kikapcsolódásra vágyik esténként, vagy mozogni akar egy, az irodában végigült nap után; kezdheti valaki sport gyanánt, akár azért, hogy leadjon egy kicsit a felesleges kilókból, és formálja az alakját. Az is lehet, hogy közeledik az esküvő napja, vagy egy bál, ahol szeretné megmutatni egy kicsit magát, s hogy tud táncolni. Netán ismerkedni, barátkozni akar, vagy, épp ellenkezőleg, a már meglévő párjával szeretné szorosabbra fűzni, vagy színesíteni a kapcsolatát, egy újabb közös hobbival. De vannak, akik kifejezetten azzal a határozott céllal indulnak neki, hogy profi táncosok lesznek, és versenyezni akarnak.

S hogy mi volt az eredeti célunk, bármily meglepő, teljesen mindegy, mire oda érünk, hogy mi, vagy valaki más felteszi nekünk ezt a kérdést: akarsz versenyezni? 

Teljesen mindegy, hogy miért akartunk eleinte táncórákat venni, mert, hogy végül mi lesz a kezdeti célunkból, és mit fogunk akarni addigra, amikor ott lesz a lehetőség - azt nem tudhatjuk előre. Így, akárhogy is indultunk, ezen a ponton újra mérlegelnünk kell.

Mert versenyezni ugyebár, nem lehet rögtön, az első néhány tánclépés után. Fel kell mérnünk, hogyan viszonyulunk egyáltalán a tánchoz, mit hoz ki belőlünk, élvezzük-e, örömöt okoz-e amit csinálunk,  s egyáltalán, mire vagyunk képesek. Először is, ki kell próbálni, meg kell tapasztalni, hogy milyen is a tánc íze, s, ahogy mondani szokás, sokaknál evés közben jön meg az étvágy - előfordulhat, hogy magad sem tudtad, hogy ez ennyire fog ízleni, s azon veszed észre magad, hogy egyre többet akarsz falni belőle, és nem tudod, nem is akarod abbahagyni. Különleges fűszer az ételhez, ha még tehetséged is van hozzá. 

Az is lehet, hogy nagy reményekkel indultál, de végül rájössz, hogy a tánc, ha neked is való, nem akarod elrontani ezt a szép hobbit a versenyzéssel. Mert valljuk be, ez azért jár némi stresszel.

Olyannal is találkoztam már, aki túl gyorsan, és túl célirányosan akart a csúcsra törni, s csalódás lett a vége, mert a babérok nem teremtek elég gyorsan, és elég könnyen, s így a lelkesedés is hamar kihunyt. 

Azt gondolom, a jó döntés alapja a reális helyzetértékelés, a kulcsa pedig a jó önismeret. Tudnunk kell, hogy mivel jár a versenyzés, és ennek tükrében fel kell mérnünk, hogy alkalmasak vagyunk-e rá. Néhány kérdés, ami segíthet, ha feltesszük magunknak: elég türelmes és kitartó vagyok-e?; van-e bennem érdeklődés a technikai elemek iránt, örömet okoz-e, ha pontosan és szabályosan tudom kivitelezni az egyes figurákat?; fontos-e nekem a versenyzés annyira, hogy hajlandó legyek sok időt és energiát szánni rá?; kész vagyok-e rá, hogy a cél érdekében ne kíméljem magam akkor se, ha éppen nincs kedvem a gyakorláshoz, vagy fáradt vagyok?; át tudom-e érezni, hogy felelősséggel tartozom a táncpartneremért is, ha közösen úgy döntünk, hogy belevágunk a versenyzésbe?; kész vagyok-e rá, hogy értékelni fognak?; tudom-e megfelelően kezelni a sikert és a kudarcot is?

Emellett elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen a segítség, amit a tánctanár nyújt ebben a döntésben Ő az, aki a szakmai tudás átadása mellett, felkészít minket arra, hogy mi vár ránk egy versenyen, és nyíltan elmondja azt is, milyen lehetőségeink, képességeink vannak a táncban. Fontos, hogy ezt őszintén és elfogulatlanul tegye, hiszen nagy csalódás lehet a vége, ha nem látjuk magunkat reálisan, és emiatt irreális elvárásokat támasztunk magunkkal szemben, és valószerűtlen elképzeléseink vannak mind a versenyhelyzetről, mind a saját képességeinket illetően. 

Ha önmagunkkal már tisztában vagyunk, még mindig van, amit át kell gondolni. A versenyzéshez háttér is kell – rendelkezünk-e vele? Mint tudjuk, versenyekre csak tánciskola, osztályos versenyekre pedig sportegyesület nevezheti csak be a táncosokat. Áll-e a hátunk mögött ilyen, illetve a versenyzési céljainkat és a fejlődésünket támogató felkészítő tanár? A versenyzés ugyanis nem egyéni dolog, hanem csapatmunka, melynek egyenértékű tagja a pár és a felkészítő tanár(ok). Mindenkinek ugyanúgy kell akarnia és dolgoznia azért, hogy a versenyzés eredményes legyen, egymás nélkül nem mentek semmire. Ily módon a döntés egymás iránti felelősséggel és elkötelezettséggel is jár, ezért mindenképpen együtt kell meghozni azt. 

Szólj hozzá Te is! Mondd el a véleményed!